Fonyó Ábel: Mámorító múltidézés a mocskos mostban avagy Suttogások és sikolyoktól hangos Nagyvárad

2026. május 14-én, csütörtökön a 7. INFINITE DANCE FESTIVAL második napján volt lehetőségem egy kifejezetten maradandó élményt nyújtó fizikai színházi adaptáción részt venni. A Györfi Csaba által rendezett Suttogások és sikolyok című előadása a Transilvania Színpadon volt látható. A Nagyvárad Táncegyüttes a szemünk láttára élt, mozgott és halt meg a vérvörös balettpadlón. Ez a színpadkép (vörös padló, középpontban lévő fehér ágy, fehér jelmezek, tükör), eszembe juttatta Ördög Tamás szintén Suttogások és sikolyok prózai feldolgozását, melyet az Örkény színházban láttam.

Már a miliő, amibe megérkeztünk, kellően keltette fel a néző érdeklődését, és Ingmar Bergman művét is előidézte bennem. Az atmoszféra, amit a díszlet és a színészek jelenléte keltett a nézők ültetése közben, a performance szerves részévé vált.

A mögöttem ülő hölgyek párbeszéde egy izgalmas nézői attitűd esettanulmánya lehetne.: 

Egyik néni: Csak értsük majd meg a történetet!!

Másik néni: Jaja! a Hamupipőkét várom, mert azt ismerem! Meg az Anna Karenina-t, az híres! Az lesz szombaton…

Egyik néni: Ez valami “betegápolós sztori” lesz, ahogy látom… CSAK ÉRTSÜK!!

Nekem teljesen ellentétes elvárásaim voltak az előadással kapcsolatban. Nem vágytam az értelemre, sokkal inkább érzelmekre, egyedi koncepcióra - meg is kaptam. Ezt a mozgásszínházi adaptációt egyaránt ajánlom azoknak, akik ismerik/látták Ingmar Bergman művét és azoknak is, akik számára teljesen idegen a mű. Engem egyszerre hozott közelebb a történethez, mondott újat róla, és azt éreztem, a társulat is magáévá tette.

Az elején a díszletet nézve azon gondolkodtam, hogy a mozgásszínház mint forma, egy csodálatos eszköz a Suttogások és sikolyok feldolgozására. Mert az ágyban szenvedő Ágnes egy prózai feldolgozásban általában végig statikusan fekszik egyhelyben, akárcsak az eredeti műben. Itt viszont, ahogy néztem az ágyat, alig vártam, hogy lássam a főhőst kijönni az alap pozícióból, és táncában fedezhessem fel az érzelmeit. Szerencsére ez nem váratott sokat magára: Barkóczi Réka úgy törte meg halálhörgésével a csendet, mint suttogásokat a sikoly. Réka mozdulatai végig zsigerien hatottak, olykor jóindulatú fájdalmat okoztak a közönségnek, arckifejezése segített vezetni a nézőt a különböző, folyamatosan változó viszonyokban.

A babák, mint eszközök és mint bábok egyaránti használata nem csak az atmoszférának és a történetmesélésnek tett jót, de még a táncszínház filozófiájáról való továbbgondolásra is sarkallt. A baba, ami mások által mozgatott test, és a körülötte lévőknek teljesen kiszolgáltatott lény, csodás szimbólumként, és a beteg vagy férfiaknak kiszolgáltatott karakterek testének metaforájaként is értelmezhető. Üdítő volt ezt emészteni. A hegedű többfunkciós érzékeny használata különösen megható volt.

Karin karakterét Kerekes Dalma-Gabriella alakításán keresztül kedveltem meg először. Utáltam utálni, de az általam eddig látott adaptációkban nehezen értettem meg a motivácóját, mert nagyon elbújt az áldozat, az eszköztelen, fanyar, megkeseredett és rideg habitus mögött. Nem hagynám szó nélkül Törteli Nadin természetes, ártatlan gyermeki játékát sem. Tűpontosan egészítette ki ezt a páratlan taszító és vértől mocskos környezetet. Barabás Hunor remekül képviselte a férfiakat a műben. Három különböző karaktert játszva, tanúbizonyságot adott tánctechnikai és karakterszínészi tehetségéről is. Ezek mind a rendező-koreográfus megfelelő instrukcióinak és a színészvezetés érdemei is.

Külön kiemelném az Annát alakító Krupár Lucát, aki karakteréhez hűen testesítette meg a jelenlét életmentő erejét és a gondoskodást. Szerintem Bergman sem véletlen választotta figuráinak nevét, az Anna ugyanis kedvességet és kegyelmet jelent, ezenkívűl remekül rímel az anya szóra. Ahogy a végén ugyanolyan gondosan ágyaz meg a holttest hűlt helyén, mint ahogy az elején lánya helyett lányát takargatja, megszorongatta a szívemet. Ott kezdtem el meghatódni. És ez fokozódott a lezárásig. Nagyon hálás vagyok annak a dramaturgiának, ami ezt a befejezést mutatta meg nekünk.

Azt éreztem, hogy az előadás nem hatásvadás és nem mesterségesen akar a kegyetlen valósággal fájdalmat okozni a nézőnek, hanem Ágnes naplóbejegyzését megjelenítve és térbe helyezve gyakorolt rám természetes, de annál ominózusabb impressziót. Azt éreztem, ebben az előadásban nem a jelen tragédiáján van a hangsúly, hanem a múltidéző mámoron, szépségen és a nosztalgia varázserején.

Összegezve, ez egy olyan előadásélmény, ami számomra nem ér véget a visszatapssal… Velem marad még jó ideig és addig nem ereszt, míg a saját életemben fel nem használom és megfelelő helyre nem teszem a váradi vörös balettpadlóról elhozottakat. :)

 

Fonyó Ábel a Színház- és Filmművészeti Egyetem másodéves drámainstruktor hallgatója, jelenleg Erasmus program keretében a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen tanul.