Vank Richárd: "Mintha valami régi titokba, nagy igazságba kaptunk volna betekintést…" - a Nagyvárad Táncegyüttes Madarak voltunk című előadásáról

A 7. Infinite Dance Festival első napjára frissen érkezve, a nagy utazástól kissé elcsigázva, jóleső fáradtsággal ültem be a Szigligeti Színházba a Nagyvárad Táncegyüttes Madarak voltunk című előadására. Az ünnepélyes megnyitóbeszéd után sötét, majd a függönyök mögül szekérkaraván nagy kerekei bukkantak elő magasan a háttérben.

Vidám és szertelen legényes és leányos mulatozással, ismerkedéssel kezd az előadás. A történet kerek egész, középpontjában egy szerelmi szállal. A vándorló életforma mindennapjaiba kaphatunk betekintést; kibontakozik előttünk az egyébként zártabb és titkosabb cigány közösség szokása, hagyománya, életritmusa, szertartásai - mindez a tánc nyelvével. A táncos mulatozásból kiválik a két szerelmes: udvarlás és kacérkodás. A hangulat folyamatosan fokozódik. Van, amikor laza, kópé ez az oda-vissza felelgetés, van, amikor feszült, szenvedélyes. Közben, mint ahogy ez lenni szokott, különböző akadályok gördülnek a gerlepár elé, a szülők ellenzik a nászt, házi átkot olvasnak rájuk, féltékenység alakul ki köztük. Majd elválasztja őket a halál. Vagy éppen újra összehozza?

Végig jelentőséggel bírtak a legapróbb nüánszok ebben a porzó forgatagban. Olyan volt, mintha valami régi titokba, nagy igazságba kaptunk volna betekintést. A táncok magukért beszéltek, a dinamika remekül volt válogatva, együtt lélegzett a csapat energiáival. Mintha a nagy „ereszdelahajamat” után a szereplők valóságosan is nyugovóra tértek volna, ami hozott egy új lágyabb és romantikusabb színt. Majd újraébredt, pulzált és hömpölygött a színpad.

Remek volt és autentikus a ruhák használata, s elvont s felemelő az álomba illő női tánc: a gesztus erotikája, ahogy a leányzó egy tucat szoknyát bont le fokozatosan magáról, s teríti maga köré, és a mozdulat, ahogy a szoknyákat lebegtetve mintha madarakká válnának s elszállnának. Vezényszavakat mondtak, kurjongattak, vagy éppen meséltek maguk közt, egyúttal minekünk. Szépen csengett a szöveg, amely olykor dramaturgiai eszközként hajtotta a történet folyását: miszerint ők egykor madarak voltak, folyton vándoroltak, majd lábuk nőtt, és emberek lettek. Az ének az előadás végén, amit közösen énekeltek, szívbemarkolóan szép volt.

Végső soron ez is csak egy nap a karaván életében. Az előadás egy életutat mutat be, s annak főbb stációit. Felnövünk, szerelmesek leszünk, megházasodunk, élünk boldogan s meghalunk. Kerek egész. Majd másnap újrakezdődik minden.

 

 

Vank Richárd elsőéves teatrológia szakos hallgató a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen